Természetesen ez a hétvége sem telt el bonyodalmak nélkül.

Első körben rá kellett döbbenünk, hogy a pöpec kis függőházikó hátulját Worf tudományos alapossággal szétrágta (csakúgy, mint az egyik pulóveremet). Mivel már amúgy is mosásérett volt, kivettük, és beüzemeltünk helyette egy másik házikót, amit kb egy óra alatt dobtunk össze hungarocellből, egy régi pulóverből meg egy szakadt és rendkívül rusnya laborosköpenyből.

A szombati nap attrakciója a kukoricázás volt; először a lehántolt kukoricahéjak között fejtettek ki némi bomlasztó tevékenységet, majd a főtt kukorica csutkájával küzdöttek meg (egy részét természetesen elcipelték a raktárakba, mert hát nincs is szebb, mint egy megcsócsált kukoricacsutka az ágyneműtartóban). Kaptak némi ázott gyümölcstea-maradékot is, ez is nagy sikert aratott (természetesen csak olyat szabad, amiben nincs teafű, csak gyümölcsök). Úgy tűnik, a patkányokra is hat a politikai propaganda, mert a Budapestet sújtó frontátvonulás nálunk is éreztette hatását: a legénység egész este kukázott. Felgyújtani ugyan nem sikerült egyik szemetest sem, viszont töretlen lelkesedéssel másztak vissza, valahányszor kiszedtem őket. 

Mivel a nagy kukázástól a kelleténél jobban felébredtek, egészen hajnali kettőig nem voltak hajlandóak visszamenni a ketrecbe. Sőt, mint utóbb kiderült, az utolsó pillanatban a kapitány meglógott, és mivel azzal a tudattal zártam be a ketrecet, hogy ő is odabent van, majd elmentem aludni, Jean-Luc egész éjszaka szabadon flangált a lakásban. Nyilván próbált visszamenni a szép paplanos ketrecbe, de miután rádöbbent, hogy őt most kizárták, mint Lengyel Lászlóékat az MSZMP, úgy döntött, hogy akkor a már jól bevált (és aznap este kitakarított) ágyneműtartóban alszik. Minderre csak vasárnap délután jöttem rá, amikor kissé zavarban előmászott. Szerencsére úgy tűnik, az egóján esett sérelmen kívül más baj nem érte, nem rágta szét a hűtőszekrény kábelét, és nem rántott magára egy teljes könyvespolcot. Az ágyneműtartót viszont újra ki kellett takarítani; nem mondhatnám, hogy kifejezetten a keblemre akartam volna ölelni a kapitányt az adott pillanatban. A vasárnap slágere egyébiránt a zsíroskenyér és a nagymama almás süteménye volt. Ezekből persze csak egy egészen pici kóstolót szabad csak, különben a legénység komoly súlyproblémákkal fog szembesülni a közeljövőben.

Worf gondoskodott a napot kellőképpen lezáró etűdről: amikor Kate megfogta, hogy visszategye a ketrecbe, olyan rémült üvöltözést rendezett, hogy a másik kettő pánikszerűen húzott be az ágy alá, ahonnan csak hosszas rimánkodással és főpapi segédlettel lehetett őket előimádkozni. Worf viselkedése némi aggodalomra adott okot az utóbbi időben: bár látszólag bizalommal van irántunk, mászik rajtunk, eszik a kezünkből stb, nagyon rosszul tűri a kézbefogást. Az esetek nagy részében szinte lehetetlen megfogni, ha sikerül, akkor pedig azonnal megdermed a rémülettől, vagy pedig hangos sipítozással és kapálózással tiltakozik (harapni viszont nem harap). Arra is gondoltunk, hogy esetleg beteg, vagy fájdalmat okoz neki a fogás, de a mozgásán és az aktivitásán semmi ilyesmi nem látszik, a többi patesszal meg minden további nélkül gyomrozzák egymást. Úgy tűnik, ő bizalmatlanabb a többinél, és kell neki még egy kis idő, hogy lenyugodjon, úgyhogy türelmesek vagyunk. A másik kettővel szerencsére nincs ilyen probléma.