Csillagidő 23080930  Captain Janeway személyes naplója

Alcím: Szoktatás, avagy a kiszolgáló személyzet (lassan) megtanulja a szabályokat

Az első napokban számos kaland várt a legénységre (és ránk is). Áldozatos munkával ragasztgattunk össze kartonpapírból egy masszív, összehajtogatható paravánt. Úgy gondoltuk, hogy a ketrec előtti részt körbekerítjük a paravánnal, amin mi átlépkedünk, de elég magas ahhoz, hogy a pateszok ne tudják átugrani. Beteszünk játékokat, és néhány hétig elszaladgálnak ott a kis lakók a legénységi kimenő idejére. Persze, ahogy azt Móricka elképzeli! Második nap, Data épp apukagazdi Q hátán ácsorgott a fejét fel-le mozgatva (a patik így mérik fel a távolságot, mivel rosszul látnak, Data bíborszemű, így ő még elmosódottabban lát, szinte csak foltokat). Szóval bőszen ingatta a fejét, mint egy betépett zulu törzsfőnök, és gondolom, összerakta a kis okos agyában, hogy "jé, ez a fal mozog, tehát nem lehet túl stabil". Erre lerombolt Q hátáról, és orral nekiment a kartonfal aljának, ha nem látom, nem hiszem el, a mi kis szelíd Data-nk! Faltörő kosként addig rohamozta a paravánt, amíg ki nem fért alatta. Persze benn nagyobb volt az önbizalma, kívül elég félénken viselkedett, hamar vissza is tereltük őket a bázisra, az űrhajóba.

Másnap Q patkánybiztossá varázsolta a lakást (vezetékek felpakolászása, aljzatok beragasztgatása, szőnyeg felszedése (ez nem is volt olyan egyszerű menet, tekintve, hogy le voltak ragasztgatva jó alaposan, a ragasztócsíkokat is fel kellett imádkozni a padlóról, Q nem keveset dolgozott vele), tavalyi papírok archiválása, elpakolászása, nem sorolom tovább. Estére tiszta, szép játszótér várta a felfedezőket, amit azóta teljesen birtokba is vettek, sőt a saját tulajdonuknak tekintenek.

Worf hadnagy kedvenc szunyókahelye a kanapé: az ágytakarón, a hasán elnyúlva, csukott szemmel barangol a virtuális valóság mezein. Ha betolakodót észlel a felségterületén, először csak morcos homlokráncolással hozza tudtára, mennyire helyteleníti ezt a viselkedést és a másik ne merjen annyit mocorogni. A kicsi, Jean-Luc teljes sebességgel szokott átrohanni a klingon biztonsági főnök derekán, amit ő igyekszik harapással megtorolni, már ha sikerül utolérni a villámgyors kicsit. Néha Worf alapos ásítás után feltápászkodik és átballag ellenőrízni, vannak-e nálam hozzáférhető élelmiszerkészletek, majd kísérletet tesz, hogy ezeregyedjére végre kicselezze az éberségemet: igaz, hogy az előző ezer alkalommal nem engedtem fel az asztalra, de talán most ő lesz a gyorsabb és végre átjuthat a tiltott területre.

Az összeszokás és barátkozás különbözőképpen történt a három kis krapek esetében, mivel teljesen eltérő egyéniségek. Kezdő patkánybarátként Worf hadnagy viselkedését aggasztónak találtuk az első időszakban. Ő az, aki nem tréfál: ha játszik, csak erőből, ha barátkozik, leginkább a kajáért teszi, és ha az ember szeretné kézzel megfogni és felvenni, előtte hosszas pszichológiai és fizikai felkészülés ajánlott, mert az nem egyszerű feladat. Mi naivak próbáltuk simogatni, felvenni, ide-oda tenni őpatkányságát, de ő minden próbálkozásunkra hevesen és félelemmel reagált. Ha felvettük, üvöltött, hisztizett, egyik este leadta a "halálos veszedelemben vagyok, épp ölnek a gonoszok" vészjelzést, mire a másik kettő is elbújt egy szűk zugba és fél óráig tartott előcsalogatni őket. Arra is gondoltunk, hogy talán beteg, mert érintés hatására négy lábon ugrott odébb, mint akinek beépített rugói vannak. Ekkor hozott gyökeres fordulatot az életünkbe a csodaelixír, a közönséges bolti baromfimájkrém. Én, Janeway kapitány megbeszéltem az ügyet a klingonnal és kötöttünk egy bizalmas gentlemen's agreement-et. A szabályok a következők: nálam van a májkrém, ő felmászhat rám és lenyalhatja az ujjamról, és én nem fogom őt meg közben, sőt utána sem. Nem egyszerű nem meggyomrozni a szép, dús, dögönyözhető bundáját, de a visszafogottság idővel megtérült. Elértük, hogy magától odajön, felmászik ránk, beleszimatolgat a fülünkbe, érdeklődik, cserébe mi csak akkor fogjuk meg, ha elkerülhetetlen, például ha tiltott területen végez akrobatamutatványokat és épp készül lezúgni a magasból.

A legénység többi tagjával zökkenőmentesebben ment a barátkozás: Data mászóbajnok és rettenthetetlen felfedező, egyébként pedig egy angyal: odajön, megszimatol, bebújik a pulcsi ujjába, elücsörög a lábamon.

Jean-Luc még kisgyerek, igényli a bújást, ő jön oda és gyengéden harapdálgat, szimatolgat, tisztogat, majd bebújik a pulcsi alá felmelegíteni a tappancsait. 

Sok cikket és még több fórumot végigolvastunk a szoktatással kapcsolatban. Többnyire azt tanácsolják, hogy ne engedjük ki az állatokat a ketrecből, amíg kézhez nem szoktak, napi többször húsz percet kell őket kézben vinni akkor is, ha tiltakoznak, felvenni akkor is, ha hisztiznek. Nem kétlem, hogy ezek hatékony módszerek és a gazdi életét nagyban megkönnyítik, de mi többszöri megbeszélés után a zookrácia mellett döntöttünk. Együttélünk az állatokkal és nem játékszernek tekintjük őket, hagyjuk, hogy annyiszor és úgy jöjjenek oda, ahogy nekik jól esik, miközben napi több órát is szabadon szaladgálhatnak. Talán ennek is köszönhető, hogy az állatkáink tele vannak önbizalommal, szemtelenek, játékosak, nem félősek és szinte mosolyog a pofijuk.